Fekszem az elsötétített szobám közepén, a ventilátor az arcomra irányítva keveri a hűsítő levegőt. Az épület belsejében is elviselhetetlen a forróság, kimenni eszemben sincs. Kövér izzadságcsepp folyik végig a halántékomon. Pedig volt már idén melegebb is. Akkor mégsem zavart. Sőt! Élveztem. Bár négyezer kilométert vezetnem kellett hozzá.
Törökország, autóval. Nagy kaland, nagy tervek, nagy csomagok. Kis autó. Begyömöszölődünk. Kész szerencse, hogy az eredeti négy ember helyett csak hárman megyünk, így még levegőt is kapni. A hőmérséklet bőven harminc fok fölött, így egész úton használjuk a tönkretehetetlen légkondit, azaz a négy ablakot tövig letekerve. Hátránya, hogy a százharmincas tempó menetszele gyakorlatilag süketté tesz mindenkit, és szegény benzinkutasokkal, boltosokkal ordítva kezdünk el beszélni. (Egymással is, de az nem tűnik fel, hiszen süketek vagyunk) Továbbá, az is kellemetlen, hogy egy pólóval, egy kendővel és egy kis kéztörlővel kevesebb lesz. Persze ezek fogyó eszközök.
Kétnapnyi utazás után végre lerakom a kocsit. El sem hiszem, hogy ágyon alszok, hűvösben, csöndben. Egy nagyobb városban vagyunk, lakossága több mint hatszázezer fő. Mellette egy katonai reptér. Egész napos háború szimuláció. Hamar rájövünk: amint meghalljuk a vadászgép hangját, fél percre abba kell hagyni a beszélgetést, vagy kézjelekkel kommunikálni. Meg lehet szokni. Legalábbis a házigazdánk ezt állítja. A város hangulata egyébként elragadó, nem a turistákra szabott Isztambul, hanem hamisítatlan Törökország. Pár nap elteltével azonban a kánikula és a vízhiány cselekvésre kényszerít minket. Leautózunk a tengerpartra. A nyaralás legjobb döntésének bizonyul.
Egy gyönyörű félsziget, kis török falvakkal, köztük szinte csak földút, lélegzetelállító öblök, magasba ívelő sziklák, hűsítő, tiszta tenger. Békésen pihenő birkanyájak, és az egyszerű emberek mindennapi élete. Ha idecsöppensz, te is a falu lakója szeretnél lenni, és semmi másra nem vágysz, mint egy kis tengerparti házra, átborozott délutánokra a szomszédokkal a lugas alatt, hosszú sétákra a parton, mezítláb, hogy a délutáni napfényben fürdő hullámok körbeöleljék a lábaid.
Négy napot töltöttünk itt, messze a nyüzsgéstől és a rohanástól. Kagylót szedtünk, kirándultunk, menekültünk jégeső elől és szállás híján aludunk a kocsi mellett, a szabad ég alatt. Ültünk esténként a homokban, a tengert bámulva, és nem kellett szólnunk ahhoz, hogy megértsük, mit érez a másik. A szavak csak elrontották volna a pillanatot, amikor a végtelen világban, a végtelen tenger és a fölénk festett végtelen csillagos ég között valahol, végtelenül szabadok voltunk.
Újabb izzadságcseppek gördülnek alá a homlokomról. A ventilátor kétségbeesve próbálja tenni a dolgát, de ami sok, az sok. Milyen jó lenne most az a tengerparti kunyhó…
